"Mint észrevétlenül álomba hull az ember,
úgy hull az ifjukorból a férfikorba át;
már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel
s apányi lett körötte már egyre több barát.
Apa és kisfia most együtt látogatják,
s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt,
ki érti még lobos szivének sok kalandját,
s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt."
És persze mindezek hatására (is), meg amúgy is folyamatos filmvetítés megy idebent. Emlékek, emlékek, emlékek (persze csak a közelmúltból). Bekúsznak az ember bőre alá, észrevétlenül. Folyamatosan ott mocorognak, bármit csinálsz, bármit teszel, bárhogy próbálsz nem törődni velük, azért csak ott ficeregnek. Egyet tehet velük az ember. Elfogadja, hogy vannak, és megszépíti őket. Úgy már nem bántóak. Csendes nosztalgiává válnak idővel. Bár már ott tartanék.
Nosztalgia! Milyen szép is az! Ez a hétvége erről szólt nekem. De azért észrevettem, hogy a nosztalgiában mindig van egy alig felfedezhető szomorúság. Olyan mint egy illat, ami finoman, de folyamatosan ott van. Kitörölhetetlen.
1 megjegyzés:
itt vagyok :)))
Megjegyzés küldése