Szá(s)zvíz

Életem egyik legjobb hangulatú képsorát akkor álmodtam meg, amikor becsöngettek az ELTE-n. Nem, nem akkor amikor rácsuktam a wc-ajtót az ujjamra, bár azt is az első szorgalmi héten sikerült összehozni, hanem már a 2. vagy 3. héten, amikor talán sejttan és etológia előadás között volt egy 4órás szünet, ím hazajöttem és elszundítottam. Egy hídon ébredtem, lelógott róla a lábam, lágy, meleg víz fodrozta körül. Felültem, feltürtem a nadrágszáramat mindkét lábamon és körülnéztem: amíg a szem ellátott, víz vett körül mindenfelé (most már a színét is meg tudnám mondani, Baricco Tengeróceánja volt), a víz fölött pedig egész szabálytalan irányba tekergőzött ez a mindössze fél méter széles híd vagy út, ami végig apró kék mozaikdarabkákból volt kirakva. Nem volt egyenes, föl és le kanyargott, itt szűkült, amott meg kiszélesedett, néha lelógott egy kicsit a víz alá. Szóval: szürke, borongós, „Bariccos” idő, meleg víz, kék mozaik. Ahogy haladtam, egy idő múlva az út körül falak kezdtek el emelkedni, gyönyörű boltívekkel nyúltak át egymásért, és mindez vastag ecsetvonásokkal hatalmas foltokkal kiszínezve. Amikor elhaladtam az utolsó boltív alatt is, a távolban a túlparton megpillantottam…a déli tömböt, de nem volt körülötte semmi, egy homokdűnés parton állt egymagában…
Abban az évben már járt egyszer itt a Hundertwasser kiállítás, jártomban-keltemben szokásos módon szkenneltem, és tekintetem csak egy pillanatra átsuhant a plakátján. És a képzeletem felépítette a többit. Akkor jött az igazi döbbenet, amikor az álmom után rákerestem a neten és a gugli halál pontosan olyan képeket dobott ki az épületeiről, mint amik között én álmomban sétáltam…idén megnézem, az tuti.