Egy hónap után az új munkahelyen

Itt folytatom a teljeset, ami a kopertablogra nem illik:

Milyen hülyeség! Egy paraván. Ennyi. Kábé fél méter magas, szép sötétkék paravánt kaptunk, végre nem úgy néz ki, mintha négyen egy asztalnál dolgoznánk, hanem. Térelválasztás, kérem. A mai napindulást csak megfejeli, hogy mindenki nyugotan örülhet, mert valamiért nem léphetünk be a rendszerbe. Óriási!
Pedig éppen ma reggel utaztam végig a városon totál depisen. Zé ismét rámutatott valamire, már többször mondta, ráadásul nem ő az egyetlen. Az egész onnan indult, hogy tegnap új kolléganő jött, velem szemben kapott helyet (és ugye: mától már nem egy asztal ez!!!!). Készültem is a dologra már egy hete, végre nem én vagyok a legújabb, jól meg lehet figyelni, mit kezd magával és a többiekkel a Kopasz, és lehet komoly fejeket vágni, hisz én már itten vagyok, ugye.
Ehelyett következett a totál bukás. A csaj jobban illik a többiek közé, mint én valaha fogok: száz év munkaviszony, három gyerek és egy focikedvelő férj után sem leszek oly közlékeny és hogyismondjam milyen. Ennyi.
A probléma nem az, hogy ő ideillik, hanem az, hogy én mennyire nem. Kész. Nincs további önáltatás, hogy még nem szoktak meg, még nekem is új, hogy Emberek között dolgozom.
Hogy Zé mire mutatott rá? Hát ennyiből tudjátok is.
Ráadásul lassan kevésnek bizonyul óránként ismételgetnem, hogy Kafka is irodakukacként dolgozott, s közben mit alkotott.
Nem csaphatom be magam: NEM CSAPHATOM BE MAGAM!