Violino

Szemerkél. Kezd beázni a cipőm orra. „Csepp-csepp csepereg”…pizzicato…mivan? –Khhm-khhm. Valaki megböki a vállam, hátranézek. Senki. Abban a pillanatban két ujj megszorítja az állam és előrerántja. Meglátom a tükörképem a villamos üvegében. Az ajtó mögött pedig egy kisfiút, aki egy frissen faragott hegedűcsigát tart a kezében a világ legboldogabb tekintetével.”Nem felejtettél el valamit?” Ó dehogynem, Kedves Koperta, valamit én is elfelejtettem megírni múlthét pénteken :-) Annyira, hogy az extázis legszorosabb meneteiben már a zenére sem tudtam figyelni, csak a szavakra, amik a fejembe tolultak…

Fodor Ákos: „a Hegedűről kevésnél is kevésbé szól, hogy „fa”, „bél”, „szőr”.”
Sötét, zordon lucos – öledben megpihenő bárány – izzadó kanca

Yehudi Menuhin: „Ha Isten, mint mondják, a maga képére teremtette az embert, akkor bízvást állíthatjuk, hogy az ember saját képére alkotta a hegedűt, helyesebben a nő képére, mert a hegedű gyönyörű istennő.”
S mint efféle teremtmény, oly bánásmódban részesül, mi neki éppen kijár: hajtják, űzik, gyötrik, az utolsó nyikkanásig lemarnak róla minden hangot. Van aki úgy játszik, hogy az ember azt hihetné, hogy közben éppen receptet olvas „még két tojás, 20 deka liszt”…a vonóval lapoz…Van aki – hogy ha akár egy hangot is vét Rajta – arcán torz fájdalom ül, és őszintén a bocsánatáért eseng…

Móra Ferenc: A hegedű
"Gyerek voltam még, Annak is aprócska.
Egyéb játékom Nem volt, csak egy ócska,Vén hegedű, mit Poros nyugalomban Leltem a lomban,Valamely sarokban. Az Isten tudja, Ott ki felejtette, Hol porlad a kéz, Amely odatette:De megörültem Én neki felette, Bár nem is sejtém, Mire való vóna.
Mellette nyűtten Hevere vonója.
Róluk a port biz Le se törülgettem Hanem azonnal Szolgálatba vettem:Lónak a hangszert, Kardnak a nyirettyüt. Mulattam vélük Hol külön, hol együtt, Mikor miképen Kivánta a játék.
Az igaz célra Rá mégse találék, Bármi csapongó A gyermeki elme.(Ó, ha ma olyan Félannyira lenne!)Megesett olykor, Persze akaratlan, Hogy vonómmal a Húrok közé kaptam:Zörgött, csikorgott, Kinosan sikongott, De nem kedveltem Ezt a fura hangot.
Egyszer azonban, Isten tudja honnan:Hozzánk egy vándor Egyszerre betoppan. Orcája sápadt, A ruhája tépve, Nem mertem nézni Ragyogó szemébe. Megáll előttem, A hegedűt nézi, Csak nézi, nézi S kezembül kivészi. Lágyan, szeretettel Lefujja porát, Megpengeti halkan A húrok sorát, Aztán szilajan Álla alá kapja, A tépett vonót A húrokra csapja, És húzza, húzza Egyre tüzesebben. Sohse hallottam, Ilyet életemben!
Olyan volt, mintha Röpitne hinta És rengve-ringva Szállnék föl a mennybe, Az Isten elejbe S kristályteremekbe Az angyalok serge Játszna velem. Aztán olyan volt, Mintha anyám Ringatna lágyan Szelid karán S már szenderegtem Lassú dalán, Mikor a vándor Ment, ahogy jött: lopva, Hegedűm dobva Szótlan a sarokba. Én meg sieték, Lázban dideregve, Csuda-hegedűm Zárni a szivemre. Esengtem neki, Kezem összetéve (Ki nem volt gyerek, Kinevethet érte): Hogy jöjjön elő aTündér, aki benneLakik s az elébb Szivem telezengte! Csak jöjjön elő Fátyolköntösében, Ahogy tanultam A dajkamesében, Csak jöjjön elő A drága, a fényes S ami az enyém, Minden az övé lesz! Csak jöjjön elő: Rimánkodtam egyre...S még szorosabban Szoritom szivemre.
A fa nyöszörgött, Mintha lelke lenne: Megtudom mindjárt, Hogy mi lakik benne? Faragó-fúró Szerszámot kerestem: A hegedűnek Húrjait leszedtem, Fájának vésőm Neki feszitettem S csak ahogy széttört Apró darabokra, Néztem zokogva A drága romokra. Ó, de nem a kárt, Nem a játék vesztit: Sirattam azt, hogy Nem találtam semmit...Azóta eljárt Az idő felettem, Nemcsak megnőttem, Hanem ez egyben, Meg is öregedtem: Hiába tanultam, Meg nem javultam, Máig se okultam. Ma is, ami szép Akad az utamba, Lelket keresek Gyerekésszel abba, Mindig apróra Bontogatom.
S a semmit mindig Megsiratom."

Lelket, halljátok??? Lelket! A hegedűnek lelke van! Egy darab fenyőág, ennyi tartja össze a világot…