Kaláka fesztivál - házépítés ahogy mi rakjuk (Boi Táskámmal közös írás)

Kerek, egész, önmagába visszatérő, vidámságtól sugárzó nap. Récs kihímezte, Boi virágokat kötött bele, Marci csomókkal erősítette minden oldalról, én pedig az emlékezetembe véstem.
Jegypénztár, gyülekező.
- Szia Marci, mizu?
- Hm, nemtom, az előbb épp megátkoztak.
Ahogy az a Keletiben már csak lenni szokott.
És szintén ahogy lenni szokott, Bori késik. (dehogy, a világ siet) Nyilas ugye. Nemolyan egyszerűen, az már igaz. Időben felkel, időben fogatmos, időben elindul és a vonat hihhhetetlen de időben érkezik. És ezekután időben érkezik Bicskére is, ahol pedig 25percet dekkol (ami még ennek az Istennek az idejében soha nem történt) és akkor ott elpattan valami, beindul a magfúzió és máris késésben. Bevonszolja magát a vonat a lehető legtöbb súrlódást és energiaveszteséget elszenvedve a végállomásra, azon belülis a Marciékkal megrakott fesztiváljárattól legmesszebbre eső vágányra és ezzel Bori persze pedzi a lehetetlen határait, lohol a papucsban, tolja magától elfelé az aszfaltot vagy inkább kúszik, mint a TerminátorKettőben a csonka gépezet…és az utolsó pislákoló áramkör vezette mutatóujj felkapaszkodik a legutolsó lépcsőre és már indulunk is Diósgyőrbe.
Vonaton cipő lerug, citrom felvág, búza learat…akarom mondani kinyit. Fényképező elő – tegyünk egymás mellé mondjuk15 lábujjat. Avagy a lábgombabuli je.
Récs aznap a szoknyájával mintavételezett ill tapogatott le mindent: volt rajta dohányhamu, sör, hupifagyi, sör megin, tán még hagymadarabkák is…ja és sör.
Vonatról le, fotózkodás a földre lehányt „Hidasnémeti – Keleti Pu.” táblával, kommandó a Diósgyőri várhoz, villamos vagy valami olyan. Megérkeztünk, cukrászdát találtunk, még a várhoz érés előtt ettünk jókis PVCszínű fagylaltot. Nemisjutottunk messzire. Egy kis csövelés kedvéért felitattuk az utca összes szennyeződését a különböző fazonú és fodrosságú szoknyáinkkal. Polgárpukkasztásból jeles. Aztán a hátunk mögött kandikáló vár felé indultunk, szállást a kempingben kaptunk nem messze. És kaptunk igazi félrészegen, az élettől tökéletesen megcsömörlött portás-írású, KaláLka feliratos karszalagot is, amiről már csak a kakaófolt hiányzott. Mindezzel felszerelkezve irány a sátorállítás helyett a sörbehűtés problémájának feloldása, melyre közülünk Marci, az egyedüli férfi vállalkozott és egyben érzett legnagyobb késztetést. A másik egyedüli igazi férfi, az úszómester értette meg egyedül az égető problémát, és két pacsiért azonnal behűtötte a délelőtt óta fortyogó árpalét. Aztán a sátorállítást, mint otthon felépítését is Marcira rótta az evolúció ugyanúgy mint a lugasépítő madarakra... Bori a „Marci, úgy segítenék” kifejezést ismételve vett részt a folyamatban.
A koncertek kezdetéig még így is volt majd’ 3 óránk, amit aktív Kitty-ragasztgatással és zenit bámulással ütöttünk el. Marci nadírban észlelt szokás szerint. Kis felfrissülés reményében meglátogattuk a strand komfortállomását, ahonnan asszem mindenki változatosabb mikrovilággal jött ki, mint ahogy bement oda. A zuhanyzóból kifele jövet majdnem felsikoltottam, h „-Boi, vigyázz, dementor!”. Gyorsan végre is hajtottunk egy patrónusbűbájt, h legalább nekünk ne fájduljon meg a fejünk.
Még fél óra kezdésig, vacsorára mindenki kapott egy-egy szelet A5ös méretű töki pompost (ejtsd kenyérlángos), amit a kis gesztenyefaliget nyújtotta árnyékban nyammogtunk el. Majd mentünk még egy kört a vásárfia soron, vettünk egy kis lilát, narancssárga tevét, pántos sünit stb.
Aztán elérkeztünk végre oda, amiért valójában mentünk: a koncertek. Pityeregtetően libabőrözős népdalénekléssel indult majd a Kalákával fűszereződött, nagyokat kuncogtunk a „menekül a nandu”-n, csak lestünk mikor a hangszerekkel púpozott asztalokról csakúgy kapkodták az eszközöket, xilofontól a körtemuzsikáig…Jókat flesseltünk a Kaláka CDmellékletén, amire azt találtuk ki, miután láttuk 2,5 métert repülni Gryllus slejmjét, hogy abból szaporítunk egy kis DNSt. Az lesz aztán az igazi ÖRÖKÍTŐ anyag a CDn. Aztán persze aznap éjjel is elérkezett a fődíj kiosztás ideje, amikoris Lovasi András alias Bandiahegyről felvonszolta magát a színpadra, majd a tipikus (már bocsánat) fasz beállásával, zsebrevágott kézzel köszörült párat hogy majd a koncerten akkor…de nem. Élvezős fej persze volt, próbált nyivákolni valamit a Csík zenekar élén, aztán fordítva. Az utóbbi jobban sikerült, bár a népviseletes néni erősen belepirult a „mind csak eszköz arra, hogy ez a város le legyen szarva” tartalmú Kispál szám éneklésébe…
Ez is véget ért. Mivel az utolsó pár számot már mindenki gömbászka pózban gubbasztotta végig a várfalon, úgy döntöttünk moldvaira inkább majd itthon koptatjuk a bokánkat – Récsem legnagyobb bánatára. Betekertük magunkat zsákjainkba, mi csajok fejben még összeszámoltuk el nem durrogtatott petesejtjeinket, h marad-e az államalapításra. Marad.
Ébrenlét és álom mezsgyéjén egyensúlyozott már jórészt mindenki, mire Récs mégegyszer felsikoltott – h nem, ez nem lehet, ez az ő tánca – mire megkértem, h ezt többé ne tegye, mert a fél lábam már belelógott a kis tóba (na igen, a félálomban született halandzsa).
Társaim a Tündérek, Babvirág és Mustármag, Robin-pajtás és én álomba szenderültünk, de távolról még hallottuk: „Haj Iván-éj, Szent-Iván-éj, moha füstöl, ág ropog.”