Illúziógyáros

A fájó emlékek…mint a lépcsőfordulókban szertehagyott kutyajátékok, észre sem vennéd, de hirtelen rálépsz, az meg egy nagyot sípol a füledbe.
Nem lelkesít hatalmas máglyák gyújtása, ennyi erővel felváltva dönthetnék le a torkomon savat és lugot, hátha közömbösít…a végén még engem is.
Inkább kísérletezgetek magamon, egyszer-egyszer előhúzom A dobozt, leoldom róla a selyemszalagot és kiborítom magam elé. Lássuk, mennyit bírok. Az alternatív gyógymódok közül talán a homeopátiához hasonlítható, hisz ott is méreggel hatnak, kis adagokban.
De az orr, jaj mennyire alattomos…ahogy mész az esőben a betonszínű hangulatodban csekket feladni a postára, nem hallasz odakintről semmit mert fejedben a megoldásra váró gondolatok mind egyszerre csengetnek – mint Hamupipőke mostohatestvérei - és orrod egyszer csak annak a másfél évvel ezelőtti tavaszi estének az illatait oldja fel benned. Mit tehetnék ilyenkor? Egy keserédes mosollyal megélem. De azt nem hagyhatom, h ettől kihulljon a csekk a kezemből.
Egy Nobel-díjastól tudom, nem ajánlatos ilyenkor nagyobb utazásokat tenni véges végtelen rónákon át, erdei utak és tágas mezők váltakozása hosszabb útra indítja az embert, emlékezni vágyik.
Inkább bezárom a gyárat. Egyetlen dolgozójától nem válhatok meg, hisz az én volnék ugye, de megkérem, ne készítsen többet, az áru törékeny, romlandó, és mind hamis. Senkinek sem éri meg.
Leeresztem a kezemből a gyeplőt, a lovak jobban magukénak tudják a helyes utat…