Müller Péter: Szeretetkönyv

"Amíg nem mondod valakire hogy, "Ő AZ!"-addig nem is szereted igazán. (...) Ha bevillan valakiben az élmény, hogy "Aha, Ő AZ!" azt nevezzük szeretetnek. (...) SZERETNI AZT JELENTI, HOGY "Ő AZ!". Amíg szeretem, biztos hogy "Ő AZ!" És ha csak egy pillanatra is felmerül bennem a halvány gyanú: "lehet, hogy mégsem "Ő AZ!"?"-az azt jelenti, hogy már nem szeretem.
Amikor nem szeretsz, egy olyan rideg helyen élsz, ahol senki se "Ő AZ!". Ez az idegenek világa. A "senki nem tartozik hozzám" világa. Jégpokol. Szüntelen félelem van itt, idegenség.
A mai technikai civilizáció ilyen: művilág. Nincs lelke, csak működik. Ma még sakkozó gép játszik a világbajnokkal, holnap már nem kell hozzá ember: gép játszik majd a géppel.(...) A szimulált univerzumban egyetlen barátunk marad: a számítógép. Azt mondják ez a kommunikáció forradalma. Csakhogy amiben nincsen "Ő AZ!"-nem kommunikáció.
Így élünk ma, megvakult szívvel. Keresünk persze, mert egyedül nem jó, s mint a turkálókban az asszonyok, fölvesszük egymást, mint a használt ruhákat; megtapintjuk, nézegetjük, magunkra képzeljük, sőt néha magunkra is húzzuk. (...) Így próbálgatjuk egymást egy darabig testileg-lelkileg, aztán mindenkit visszadobunk a kupacba, az idegen kacatok közé.
Miért?
Mert nem "Ő AZ!".
(...) még egy turkálóban is szükség van az "Ő AZ!" élményre.
Amikor egy alomból választasz, a kutyakölykönek nem a külsejét nézed-szinte egyforma tappancsos, buksi fejű jószág mind- hanem hogy melyik égő szemecskékből sugárzik feléd, hogy: "Hahó! Én vagyok az"Ő AZ!"...

(A példa azért is jó, mert sokszor a kutya választ téged. Benne villan fel először a felismerés, hogy neki te vagy az "Ő AZ!".
És akkor is így történik, ha az emberek választják egymást. És a legritkább pillanat, amikor az érzés kölcsönös. (...)

S ha már itt tartunk-vagyis a lényegnél- ne hidd, hogy csak egyetlen "Ő AZ!" van.
Van lélektársunk.
(...)
De hozzá az út sok-sok "Ő AZ!" -élményen vezet át.