Az esemény előestéjén markáns hidegfront érkezett az ország fölé. Természetesen nyugat felől. Szatymaznál keletebbre fekvő település nem sok van az országban. Mindenki feszülten figyelte az előrejelzést, a műholdképeket.
Optimizmus. Az nem lehet, hogy ennyire megszívjuk! Elvonul az holnapra! Jó volt a hangulat egész délután, egy medence partján sátoroztunk D-vel. M fogadásból bevállalta egy kb. 6 kilós féldinnye elfogyasztását, ami nagyjából sikerült is, bár lelkes figyelmeztetéseink ellenére itt-ott még rózsaszín maradt egy kicsit. Aztán megjött a front. Szakadó eső, égiháború. Előttem van Főtitkárunk, amint lehorgasztott fejjel, elkeseredetten ül egy lépcsőn. Pedig ő már látott ilyet Dél-Amerikában.
Mi még mindíg bíztunk a másnapi jóidőben. Zenit típusú fényképezőmmel villámokat fotóztunk a tábor mellett folyó patak partjáról.
Pesszimizmus. Ez másnap reggel következett. Tíz óra tájban ébredtünk, az eső egyenletesen potyogott. Nem sokkal utána már a könnyeink is.
-Ki tud valamit?
-Láttatok műholdképet?
–Győrben már derült!
–Már Veszprémben is!
11 óra volt. Alig több mint egy óra múlva az ég el fog sötétedni… A feszültség nehezen lenne leírható. Az ég alján dél előtt pár perccel kék csík jelent meg. A feszültség tovább nőtt. Épp látni fogjuk, vagy épp nem? Már az ég harmada derült. Fél óra van hátra. Gyors tanácskozás - nem kockáztatunk, elémegyünk. Gyors számolás – 1db Trabant, 8 db ember. Határeset. Hát akkor beszállás! A kocsi körül kisebb csapat… tizenegy ember. Ezt valahogy elszámoltuk. Négy fiú hátra, kettő előre. Négy lány a tetőcsomagtartóra. M barátom hátul állt a csomagtartón, és a tetőbe kapaszkodott. A távcső persze a táborban maradt, felállítva, előkészítve. Nem baj, csak lássuk! Indulás! Nyögött az NDK acél a bekötőút gödrei között, a hatszáz kiló alatt. Kiértünk a betonútra. Jobbra van a kékség! Mentünk. Hatvan. Hetven. Hé, ti ott fenn! Jobbkanyar! Egy falu határában M észrevett egy, akkoriban a rendőrség által favorizált fehér Favoritot. Jogosítványomat mentendő, bátran elengedte negyvennél a kapaszkodót, majd néhány kauzalitássértő háromméteres futólépés után begurult egy bokorba. Mert ugye nem mindegy, hogy tíz vagy tizenegy. 
Ekkor már jó helyen voltunk. Napunk hajszálvékony sarlóvá fogyatkozott maradéka a felhőréteg szélén ragyogott. Mindenki le és kiszállt, előkerültek a fényképezőgépek, szemüvegek. Egyfajta fotós Bruce Willisként két gépet csattogtattam, amelyikből kifogyott a film, azt a fűbe dobtam, és nyúltam a következőért. Volt, aki hanyatt fekve szívta magába a kétperces nappali éjszakát. Megérdemeltük. Visszafelé már nem siettünk, vidáman csacsogva sétáltunk, dinnyét és almát loptunk, amíg három fuvarral sikerült a népet a táborba visszaszállítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése