Mary Lennox

Van egy kertem, odalenn, ajtaja is van, nyitva áll, bárki beléphet rajta. Gondozgatom már egy ideje. Akad benne tövises hetyke, szolíd apró fehérszirmú, ami sosem nő magasra, szeszélyes indás aminek sosem épp az kell, amit adnék neki, izgalmas egyévesek, amik – mire átültetném őket biztosabb talajba – már el is virágoztak én meg csak legyinthetek rájuk. Persze gyom is tenyészik, mindig előttem lesznek egy hajtással. Nekem jó a kertemben. Egyszer megláttam egy távoli sugárzó kis fénypontot. Nem kellett sokáig erőltetnem a szememet, gyorsan fényesedett. Örültem neki, szépen be fogja világítani a kertemet. Tán még újak is nőnek benne. De az nem lassított. Becsapódott. Én meg csak álltam ott, szemem-szám tele sáros földdel, kertemnek csak romjai, törött ágai mindenhol. De a kert nem volt halott. Újra kivirágzott. És amikor újra megláttam a fényt a horizonton, már tudtam mit kell tennem. Ajtaja már máshol van. Kulcsa pedig egy virág, melynek csak én ismerem termőhelyét.