Gyerekvers

Tegnap valahogy szóba került Koperta cicás verse, és elgondolkoztam. Gyerekkorunkban mintha egy másik világban élnénk. Minden gyerekkönyv színes, vidám. Minden tárgynak szeme, szája van, és általában mosolyog. Minden olyan aranyos, még Tigris is jó arc, és nyilván nem falja fel Malackát.
Mikor távolodunk el ettől a világtól? Mikor kezdünk bosszankodni a villamos miatt, aki nemrég még álmában csengetett kicsit? Furcsán éles a gyerek-felnőtt határ. Egy idő után cikivé válik valamit aranyosnak tartani, főleg a fiúk között.
Nemrég megnéztem az ínyenc patkányt moziban. Magamtól, nem egy gyerek unszolására. Nem röhögtem szét magam rajta, nem egy Shrek vagy egy Jégkorszak, de aranyos a figura, megható a történet. Aztán megnéztem a Fantasztikus négyes című nagyon amerikai képregényfeldolgozást (régen sok képregényt olvastam). A cselekmény feledhető, a színészi teljesítményt hagyjuk, majdnem minden akciójelenet lehetetlen. Ennek ellenére simán beleéltem magam, izgultam, jól szórakoztam. Ez van... Ciki? Az hát.