Búcsú

Ma voltam utoljára a János kórházban. Ennek egyrészt nagyon örülök, hiszen már jó ideje nem azt jelentette, amit anno. Továbbléptem, kinőttem onnan. Ami az utóbbi időben volt ott, az nagyon nem fog hiányozni. Már csak nyűg volt. Márészt meg szomorú is vagyok, mert anno azt jelentette amit. Hülyeség ez, nem? Egy csótányos, ütött-kopott hely, fizetés nulla, lehetetlen körülmények, és én imádtam!
Vagy egy órán keresztül pakoltam a cuccaimat, megtelt vele az autóm. Hogy mennyi francot felhalmoz az ember 6 év alatt! Mert bizony kereken 6 év volt. Egy nagy korszak zárul le ezzel úgy érzem. Ez alatt a 6 év alatt egy életnyi eseménykupac történt. Jó sok időm volt ma ezen gondolkozni, az emlékeket rakosgatni. A magánéletieket is :)
Miután letudtam a kilépés aláírásgyűjtős, a kórház kertet 6x körbejárós részét, bent voltam a kis helyemen és nosztalgiáztam. A gyerekektől kapott rajzokat leszedtem a falról, hiszen azok csak nekem jelentenek sokat. Az utódomnak "csak" rajzok lesznek, majd megkapja ő is a sajátjait. Ahogy nézegettem a rajzokat szinte minden gyerek arca, története eszembe jutott. Ők azóta már nagyok, kamaszok, de remélem ők is jó szívvel emklékeznek rám. Bevallom jócskán pityeregtem a meghatottságtól feliratokat olvasva pl: "Kedves Dóri! Köszönöm, hogy megtanítottál újra járni!" Ezekért érdemes csinálni ezt az egészet! Jó volt, hogy ez az érzés ma újra rám talált, egy ideje kezdtem elfelejteni miért is csinálom.
Még utoljára elláttam két tündért, majd rákulcsoltam az ajtót a tornateremre. Olyan rutinnal, ahogy 6 éve mindig. Felfoghatatlan, hogy most utoljára.