Kicsit nyomi

Elkapott engem is a torokgyuszi, takonykór...Pedig nemrég voltam beteg.
Nehezen tudom leírni, de valahogy le kéne, mert nagyon nyomaszt néhány dolog. Kicsit összevissza lesz, bocs. Ma felhívott valaki, akit egy ideje nem véletlenül nem keresek. 2 hónapja sms-t írt, aztán egy hónapja, majd két hete hívott is, meg ugye ma is. Egy találkozót akar összehozni, de nem sikerül az időbeosztásunk miatt. Nagyon nem is erőlködöm. Azt mondta visszaadná a könyvem. Ma már bedobtam az ötletet, hogy tegye le a recepcióra, ha arra jár. De hát ő nem, mert ő alapvetőn velem akar találkozni. Ugyanis azt mondtam neki, hogy a könyv ráér. Ez igaz is, de ezzel jelentkezett be. Kicsit reméltem, hogy így megúszom...Most kérdezhetnétek, miért nem küldöm el a francba. Miért is? Nem tudom! Nem kenyerem a menekülés. Hiszen nem haragszom rá, vagyis de, de az az én bajom. Igazából kedves akar lenni, és szeret engem, és neki oké, hogy látni akar. Neki mindig jó volt velem találkozni. Mindig szerettem. Nem mondhatom, hogy nekem nem voltak jók a vele töltött órák anno, de valahogy mégsem. A mérleg mindig negatív lett, mert nekem mindig fájt. Annyi fájdalmat hagyott itt! A legtöbbet csak önzésből, de volt ami direkt volt. Mégis jó volt, hogy tudok szeretni. Sok köze van ahhoz, hogy bezárkóztam az elmúlt bő félévben. Augusztus óta nem láttam, azóta csak egy-két email ment közöttünk. Az is inkább felőle. És mégis. Meglátom a nevét a kijelzőn, és bumm. A szívem 200-al ver, remeg a kezem, remeg a lábam. Mit lehet ezzel tenni? Az a legrosszabb, hogy fáj! És elmeséli, hogyan él együtt azzal a csajjal, aki már nyáron is megvolt. (Aki mellett úgy nézett rám, és olyasmivel próbálkozott nálam.....értitek. Elküldtem melegebbre.) És elmeséli! Mert nem tudom. Mert neki sokat jelent, hogy egy éve párkapcsolata van, és örül neki, és büszke rá. És én is örülhetnék, hogy jó neki, de mégis fáj. Tudjátok milyen szar ez? Hogy fájdalmat okoz más boldogsága. Nem csak az övé...más (különösen a boldog) párok boldogságától is összeszorul a szívem. De az övé különösen nagyon fáj. Valahogy nem foglalkoztam ezzel az elmúlt félévben. De újra szembejön mindig. És érzem, hogy nincs lezárva. Bennem nincs. Nagyon-nagyon jólesne, ha kimondaná azt a mondatot. Hogy bocsánat! Az nagyon kéne. Pedig úgy fest anélkül kell lezárnom. Nem tudom mi kell ehhez. Már nem harcolok ellene. Elfogadtam, hogy D. így reagál T.-ra. Nem is biztos, hogy cél az, hogy ez ne így legyen. Inkább az a cél, hogy ne fájjon. Úgy érzem, hiába volt a közel 9 hónap távolságtartás. Mintha semmit nem változott volna bennem ez a dolog. Pedig vannak más pasik is, meg tetszenek is. Nem is vágyom arra, hogy ő velem legyen. Sőt! Nem is gondolok már rá az idő nagy részében (másra viszon igen sajna). És mégis! A legutóbbi ilyenen úgy lettem túl, hogy jött ő. Rajta hogyan leszek túl? Nem úgy fest, hogy esélyem van arra, hogy jöjjön más...Még mindig csak a seggfejek keltik fel az érdeklődésemet. A rendes fiúk úgy fest hidegen hagynak. Van ilyen? Van úgy, hogy egy embernek az a sorsa, hogy más gyerekeit pesztrálja, és más párját szeresse? És oké az, hogy mostanra már nem is tudom elképzelni, hogy nekem gyerekem legyen? Meg pasim? Hogy itt legyen valaki mindig? Pláne egy energiavámpír gyerek, hogy anyúúú, anyúúúú...Én, mint anyu???Hogy soha többé ne lehessek egyedül, a csendes kis magányomban? Sehol sem vagyok annyira önmagam, mint amikor egyedül vagyok itthon és a fejemben. Ez ijesztő nekem. Eddig akartam mindezt. A viszonzott és végre szabadon megélhető szerelmet nagyon szeretném most is. Igaz, hogy nem hihető, hogy az velem legyen, de attól még szeretném. De hogy együtt élni? Gyerekezni? Pfff. Mi van velem?